Annyi cikket olvasok a világ vége eljöveteléről, hogy már tele van vele a fejem. Találgatások sokasága, a bolygónkról szóló tudományos értekezések, bibliára hivatkozó cikkek, jósok és jóslatok színesítik az írásokat. Ami meg a világban történik, igencsak elgondolkodtató. Sokszor az az érzésem, hogy az ember a sült galambra várt, talán az majd helyette elvégzi a dolgát. Hogy mire gondolok valójában? Itt van pld. a japán atomerőmű katasztrófa!
Felfoghatatlan számomra, hogy a maghasadás felfedezését hasznosította az egész világ, atomerőműveket építettek, de nem gondoskodtak arról, hogy atomkatasztrófa esetén mivel semlegesítsék az emberbe került, és a légkörbe jutó radioaktív anyagot. Atombombákat dobáltak a Földre, nem törődve a bolygóban okozott kárral, hisz csak a rombolás és gyilkolás volt a fő szempont. Felfoghatatlan, hogy egy ilyen Japánt, és az egész világot érintő katasztrófa sem gondolkodtat el eléggé embereket, hisz pár nappal később háborút indítanak. Valójában miért is? A jóságos BT mindenhol békét akar teremteni!, de ehhez előbb háborúzni kell!
Pár évvel ezelőtt az egyik szomszédos országban kiadtak egy könyvet. Ebben a könyvben azt írták, hogy a helyi lázongások, háborúk úgy jönnek létre, hogy a fellőtt űrszondákról olyan rezgéseket bocsátanak kiszemelt területekre, hogy azok a rezgések békétlenséget szülnek az ott lakók között. Utána pedig nem marad más, mint bombázni, meg rendet teremteni. Ugyanezek az űrszondák békés rezgéseket is tudnának sugározni, de abban nincs üzlet! Ja!...., mert békén hagyni a népeket, az olyan unalmas lenne!
Mit gondoltok, miért kellenek a katasztrófák? Azért, hogy az a tespedt ember is felébredjen, megmozduljon, és megtanulja, hogy magán kívül létezik más ember is, aki ugyanúgy mint ő húsból és vérből van. Azok, akik a milliárdos tojáskáikon ülnek, elszégyelljék magukat, mert régóta tudják, létezik egy másik világ, ahol nemhogy tojás, tyúk sincsen. A globalizáció sem szól másról, mint a tyúkkal és tojással nem rendelkező emberek kiszipolyozásáról, életük tönkretételének élvezetéről.
Sokan tudják már, hogy a gondolatnak teremtő ereje van. Teremteni lehet a mai világ végét, és teremteni lehet egy másik világot, ahol a szeretet és az összetartozás erejével az emberiség felelősségteljesebb korszakba lép. Te mit választanál?
Egy bankot ajánlottam a múlt héten névtelen barátaimnak. Alapítottak egy céget, és szerettek volna a kötelező előírásnak eleget tenni, csak egy bankszámlát nyitni, csak egy legolcsóbb céges számlát.
Gyanútlanul bementek a kiszemelt helyre, és odaadták a papírokat. A bank középkorú alkalmazottja unottan átvette tőlük a még festékszagú dokumentumokat, majd 5 perc várakozási idő után visszaadta, és közölte, "ügyfélpolitikai okokra való hivatkozással nem nyithatnak számlát!!!".
Az indok természetesen nem kielégítő, dehát megszokhattuk már, hogy a banknak jogában áll indoklás nélkül, vagy érthetetlen, semmitmondó magyarázattal visszautasítani az ügyfeleket.
A bankoknak jogában áll az alázás, az ügyfélnek jogában áll az elfogadás, és a lehajtott fővel való elkullogás,... és ez így van jól!
A történet a csodával határos módon mégis aznap rendeződött.
A bank megkönnyebbült, hiszen az ügyfélköre nem nőtt tovább.
Barátaim pedig megfogadták, hogy ennek a banknak a küszöbét soha többé nem lépik át, sőt erre buzdítanak másokat is.
Happy end van? IGEN!
A szomszédban volt egy másik bank, ahol ügyfélpolitikai okokból szívesen fogadták őket.
Milyen szép elnevezést adtak a disznó vírusnak, H1N1 lett a neve.
Mindez azért van, hogy majd meg tudjuk különböztetni a H1N2-től, a H1N3-tól, netán a H2N1, vagy H2N2….-től. A sor végtelen lehet, minthogy az emberi cselekedeteknek is ez a határa”.
Az egészségügyben dolgoztam hosszú évekig, és szent meggyőződésem volt, hogy képes leszek segíteni az embereknek. Sok áldozatkész, becsületes, a beteg érdekében magát nem kímélő orvossal találkoztam, de valami mégis eltántorított ettől a pályától. A sorsom!-de így utólag azt mondom, jól tette.
Azóta megismerkedtem a keleti orvostudománnyal, és általa a világ is más lett körülöttem. A legjelentősebb változás az volt, hogy a betegségtudat fogalmát az egészségtudatra felcseréltem. A gyógyszereket természetes gyógymódokra. A gyarló emberi tulajdonságokat megpróbáltam kiirtani magamból, hogy nemcsak a testemben, a lelkemben is harmóniát teremtsek, de egyszer, 2000-ben valamit nagyon elrontottam.
Válás után voltam, a gyermekeim apa nélkül. Volt férjem az elérhetőségét sem volt hajlandó megadni. Mindez egyik napról a másikra történt.
Így fordulhatott elő, hogy egy felejthetetlen vírust beengedtem az életembe, a családomba.
Tünetek: Hirtelen nagyon magas láz, és nem jön a levegő csak behúzott hassal.
Hihetetlenül gyenge általános állapot.
A családot sem voltam képes ellátni, a barátok, barátnők mind eltűntek. Csupán egy idegen jött el minden nap, hogy kiszolgáljon bennünket, azóta is áldom a nevét. A gyerekeimhez többször is orvost kellett hívni, de magamat is kénytelen voltam már megnézetni, mert annyira rosszul voltam. A kezelés sem maradt el.
Az egyik gyerekem bal tüdőfelének 2/3-a gyulladásban volt, amit röntgenfelvétel is bizonyított. A másik gyermekem gyorsan kigyógyult belőle, a harmadik meg se kapta.
Talán már akkor is létezett ez a disznó vírus!!!!???
Akkor még nem léptünk be az EU-ba, az Internet sem volt annyira elterjedve, így rosszul voltunk informálva. Sajnos nem tudtam hány fertőzés volt akkor?! Sőt az sem volt hallottam, hogy Mari néni Vásárosakármin, Karcsi bácsi Kiskunmiegymáson elkapta-e az a vírust, ami nekünk volt, és azt sem tudtam melyik faluban ki, miben, mikor és miért halt meg?
Ma az információ szuper sebességgel terjed, így érthető, hogy az oltóanyag már akkor rendelkezésünkre áll, amikor a járvány még gondolatban sem fogalmazódik meg. Az oltóanyag olcsó, csupán 500,-Ft az ára, de az adakozással együtt összesen 3000,-Ft-ot kell fizetni. Az állam is oly mértékben gondoskodik rólunk, hogy a teljes médiát áthatva, karjaival beborítva, a fenyegetettség és félelem érzetét erősítve, kedves szavakkal azt sugallja, sokkolja, belénk ülteti: Fizetni és oltatni kell! Muszály!
Hirtelen milyen fontos lett minden. Az oltóanyag eladásából, a pánikkeltésből származó nyereség vajon kinek a zsebébe, vagy talán off-shore cégébe vándorol? Ki az, aki ennyire szívén viseli a nép sorsát?
Mindenesetre van elég eset , amikor a injekció ellenére ágynak esett emberek nem értik- miért is oltatták be magukat?!
Hallgatunk arról is, hogy kiegyensúlyozott életvitellel és megfelelő táplálkozással, ha szükséges vitamin és ásványianyag pótlással felkészíthetjük immunrendszerünket a kórokozókkal vívott sikeres csatákra.
Ó állami gondoskodás! Nem a disznóvírustól kell megóvni a lakosságot, hanem az embertelen élettől.
Életem vágya egy máltai kiskutya volt, és amire vágyódik az ember, előbb utóbb meg is kapja.
Őfelsége lány lett, a szemem fénye. A máltai társasági kutya, ezért mindenkinek örül, és egy életen át nevelni kell. Olyan mint egy gyerek, mindig rá kell szólni. Annyira jó jelzőkutya, hogy a televízióban hallatszó kutyaugatást, vagy neszt képtelen megkülönböztetni a szomszéd kutya ugatásától, vagy a lakásba épp behatolni készülő ember zajától. Az ugatás izgalma persze mindennél többet ér neki.
A kutyus csínytevései hamarosan feledésbe merülnek, látva vicces kis fejét, és formás kis testét, olykor humoros mozdulatait, no meg bújós természetét. A macskák? Sajnos átnéznek rajta. Még csak az alarm reakció jeleit sem mutattják, ha meglátják őt.
Ennek ellenére nincs elkeseredve, mert ha a cicákkal nem is lehet játszani, attól még egy jó csont, vagy egy jutalomfalat és némi játék megteszi a hatását.
A viszontagságok a kutyus szállításával kezdődött, hiszen nem lehet állandóan a lakásban ülni, az utcán pórázon sétálgatni, hiszen az élet nem csak erről szól. El kell jutni egy előadásra, néha a hivatalos ügyeket is intézni kell, sőt be is kell vásárolni.
Őfelsége annyira hozzászokott az együttléthez, hogy amikor egyszer egy koncertre elmentem, két óra hosszat állandóan ugatott. A szomszédok már az állatrendőrséget akarták hívni, hogy ne szenvedjen szegény! „Biztos nincs mit ennie, vagy innia” - gondolták. Amikor megérkeztem egy egész emelet hölgylakói letámadtak. Különféle jobbnál-jobb ötleteket adtak, hogyan tudnám egyedül hagyni a kutyámat. Egy sem jött be! Talán nem akar egyedül lenni! Talán az a baj!
Elindultunk hát együtt világot látni. A kutya mindvégig a kocsiban volt télen és nyáron, várt rám türelmesen, amíg ügyes-bajos dolgaimat intéztem. Egyszer csak rám szóltak, hogy nem szabad a kutyát a kocsiban hagyni, mert az állatkínzás.
Visszagondoltam németországi kinn tartózkodásaimra. Ott az emberek kutyával mennek vásárolni, az étterembe is beviszik, a kávézóba is, mert a németek megértették, a kutya is családtag, és nem egy szolgálatot teljesítő élőlény, sőt a kutyának is lelke van.
Jó lenne, ha nyugatról nemcsak a fekália, hanem a jó példa is bejöhetne. De mit teszek megjegyzéseket! Nem is értem! Be kell állni a sorba, és alkalmazkodni kell!
Meg kell oldani a problémákat! - mondogattam magamban. Egyszer csak megláttam valamit!
Egy divatos, szép, fekete kutyatáskát!!! Teljesen zárt, pusztán az egyik oldala lukacsos. Oly kicsik a lukak, hogy azon egy szőrszál sem fér ki. Az ára is kifizethető volt, gondoltam ez kell nekem!
Gyorsan megvettem, és beletettem a kutyát. Nagyon jól érezte magát benne. Másnap egy hivatalban volt dolgom. Kutya a vállamon. Bementem. Az ott ülő hölgyeket tájékoztattam, hogy kutya van a táskámban, majd bankba mentem, ott is elmondtam a biztonsági őrnek. Ápiszban voltam, a kutyám csöndes volt. Ment a dolog, nem szólt senki egy rossz szót sem.
Azt hittem minden megoldódott.
Két napja a TESCO-ban jártam. Mogorva pénztáros undorral húzta a vonalkódokat a gép előtt. Az előttem álló vásárlónak le is dobta az áruját a földre. Rögtön ugrottam, és felvettem. Unottan megköszönte. Majd sorra kerültem. Pakoltam, ami már bevolt ütve a gépbe, majd amikor a csodálatos, megismételhetetlen ékszerre került sor, odaadtam a kiskönyvemet, és az összegyűjtött bélyegeket. A pénztáros azt mondta arogáns hangon, hogy ő ezzel nem tud mit kezdeni! Ezt be kellett volna ragasztani. Hogy miről is van szó, elmondom.
Egy hatalmas ajándékozási akció keretében a TESCO minden ezerFt-os vásárlás után 1, azaz egy bélyegeket adott a vásárlóinak. Na mármost a bélyegekből, ha 30 db. összejött valakinek, akkor egy lapra felragasztva a 30 db-ot egy csodálatos, Kínában készült milánói kollekcióból választhatott, és a bélyegek ellenében az ékszerek árából akár 75%-al is olcsóbban vásárolhatott. Ismerjük ezt az akár 75%-ot is elengednek című reklámfogást? Mit mondjak! Nagyon jó üzlet! Kinek is?
Kértem a pénztárosnőt, adja vissza a bélyegeket, és a könyvet, egy pillanat alatt beragasztom, …de nem adta vissza, gondolkodott. Sajnálom, de elkerülte a figyelmemet - mondtam. Közben a sor mögöttem növekedni kezdett. Mondta is a pénztárosnak az utánam következő vevő, hogy miért nem adja már oda neki, azt mondta, hogy beragasztja, de a hölgy akkor már nyomta és nyomta és nyomta a bélyegeket.
Ekkor már a kutyám sem bírta tovább, megszólalt. Az állatot senki nem látta, csak az ugatást lehetett hallani. Senki nem értette honnan jön a hang, amikor becsületesen bevallottam, hogy a táskámból. A pénztárosnő láthatólag a szemeivel ölni tudott volna. „Ide nem lehet kutyát behozni! Ezért szólni fognak!” Kik?- kérdeztem, merthogy a kutya teljesen elzárt, minden higiéniát kielégítő módon van szállítva a vállamon, csak egyet nem bír elviselni, a veszekedést! Fizetés után büszkén kihúztam a csíkot. Már csak a biztonsági őr megvető pillantását kellett elviselnem, de mit remélhet az ember? Itthon van.
Az eset után hivatalos szerv állásfoglalását kértem. Megtudtam, hogy Magyarországon eb ügyben a problémára NINCS megoldás. Konkrétan, ha otthon marad a kutya, és ugat, akkor feljelenthetik a gazdáját, és közigazgatási bírságot szabnak ki rá; ha a kocsiban hagyja az ember, akkor a Rendőrség jelenti fel, és eljárás indul ellene; ha bevisszük magunkkal a boltba, és gondoskodunk arról, hogy egy szőrszál se pottyanjon ki a szállítóeszközből, akkor az üzlet kitilthatja a kutyás vásárlót; ha kikötve az üzlet előtt hagyjuk, ellophatják. Nem marad más hátra, mint egy aranyos, remélhetően kutyabarát dog-sittert keresni, és máris mehetünk a boltba, tárgyalásra, bárhova, ahol a kutyát nem tűrik meg.
Persze a hiba mindig a mi készülékünkben van! Miért nem szoktatjuk az állatot az egyedüllétre, hisz az ma olyan divatos?!!!
Kezd a nívó beállni(?), és a hulla pont közelében mozogni fel-és le-fel és lejjebb? Ez a jó! A sötétség! A butaság! Nem kell sokat gondolkodni! Vazzze! Amikor a trágár, szexualitást kifejező szakszavakkal is minden el lehet mondani, akkor minek kell a fogalmazás, a választékos beszéd? 500 szóval is lehet boldogulni. Írni is lehet, ha elolvassák! Minek az a nagy szókincs? Itt van rögtön az az "izé" szó, hát az valami fenomenális! Mindent helyettesít, és csak egy kicsit kell a két kezünkkel rásegíteni, egy kis mutogatással, még a külföldiek is megértik. A zene? Az olyan amilyen! Miért? A tücsök is mindig ugyanazt ciripeli, azt milyen jó neki. Nekünk se kell, csak a ritmus! Különben is, menjenek oda, ahova gondolom, ha elvárások vannak! Az hülyeség! Mindenki fogadja el azt, ami van! Mi meg vállaljuk magunkat, az most nagyon divatos! Tuti az egész! Mi vevők vagyunk! Nem tanulni akarunk, arra ott az iskola. Gyerekek? Ifjúság? Kit érdekel? Mindig volt valahogy!
Az igazság az, hogy egyre inkább nem érzem a karácsonyok hangulatát, amikor az ünnepi készülődés hevében várjuk az ajándékokat, amiket egymásnak készítettünk, vagy amivel meglepjük szeretteinket. Ma már kevés az idő, rohanunk, és valahogy a hó sem akar esni azon a napon, amikor a karácsonyfák fényei beragyogják a földet.
A minap egy Erdélyből jött íróval találkoztam. Azt mondta: Nálatok valami nagyon nincs rendben! Értetlenül néztem rá, hiszen látszólag rend vett körül. Nem itt! -mondta, hanem az országotokban. Miért? - kérdeztem. Azért, mert itt az adott szónak már nincs becsülete. Nálunk a szerződések egy kézrázással megpecsételődnek, itt pedig az írott szerződés is kevés. Annyian átvertek egy hét alatt, hogy szeretnék már visszamenni.”
Miért jöttél Magyarországra pont most karácsonykor?- kérdeztem. Szeretném eladni a könyveimet, mert odaát 400 éhes kisgyermek vár, akiknek megígértem, hogy felejthetetlen karácsonyuk lesz. Veszek nekik ételt, italt az ünnepek alatt. Az ünnepek alatt?- kérdeztem. Igen, az ünnepek alatt. Tovább értetlenkedtem. A többi napon nem esznek a gyerekek? Megpróbálunk nekik segíteni, amit csak tudunk, megteszünk értük mindent, de sajnos így is nagyon rossz körülmények között élnek. Én könyveket írok, és a bevételemet adom nekik, és tudod még van 200 könyv, el szeretném adni, de sajnos, akik biztosra ígérték, nem akarnak kifizetni. Pedig nem kértem sok pénzt, csak 1000,-Ft-ot darabonként. Úgy jöttem ide, hogy biztosan kifizetik a könyvek árát, de összesúgtak a hátam mögött, és azt mondták, hogy kicsalják a számlámat, a könyveket meg bizományba átveszik. Most nem tudom mi lesz. Három napod van arra, hogy találj egy becsületes embert, aki megérti a problémádat - mondtam. Nem lesz könnyű! – Hirtelen elszomorodtam. Négyszáz gyerek éhezik a szomszédban! Vajon Magyarországon hány kisgyermeknek nem lesz igazi karácsonya. Egyáltalán jut-e élelem minden család asztalára.
Az utcák egyre pompásabbak, minden csillog-villog, az üzletek, a portálok kivilágításai is vetekednek egymással, de valami mégis bűzlik! A nagy csillogás eltakarja a nyomort, a kilátástalanságot?
Valahogy nagyon elcsesztük a XXI. századot. Ez az író 400 gyermekért küzd. Nem koldul, hanem szép és használható könyveket árul, hogy élelmet vehessen az árva gyermekeknek. Magyarországon is vannak nagyon szép kezdeményezések a szegény emberek karácsonyi "etetésére". Csakhogy az élet nem erről szól! Nem egyszeri alkalommal kell enni, hanem minden nap!
A karácsony ünnepe ma is hatalmas erő, de nehezen értjük meg, hogy minden napnak így kellene telnie - szeretetben, megértésben és megbecsülésben.
